I. Fejezet

I. Fejezet

Kedves Ryuichi!

Nem is tudom, hogyan mondjam el neked úgy, hogy elhidd, hiszen még én sem tudom mi történik velem. Alig emlékszem valamire a balsesetemből, sosem hittem volna, hogy ilyen szörnyűség majd pont velem fog történni. Remélem, te jól vagy. Sosem felejtem el azokat a napokat, amiket együtt töltöttünk, hiszen még mindig olyan mélyen érzek irántad. Ez sosem fog megváltozni. Gondolatban néha visszarepülök hozzád és felidézem az együtt töltött perceket. Sajnálom, hogy már nem lehetük együtt. Ez a világ elszólított tőled, az útjaink külön váltak és egyedül kell folytatnunk tovább. Sajnálom, hogy magadra hagytalak és nem mondtam neked annyiszor, hogy SZERETLEK! Kérlek, vigyázz helyettem a szüleimre!

Isten veled!

Miyoko

~ 1 ~

Miyoko a tollával játszott, idegében a fülében szóló zene ritmusra csattogtatta az írószerének végét a padhoz. Alig volt már diák az iskolában, szinte mindenki egytől egyig hazament, csak ő ücsörgött egymagában a csendes osztályteremben. Maga sem tudta már, miért is várja meg Ryuichit az iskola fülledt, dohos falain belül, ha egyszer odakint olyan szép volt az idő, ahogy a természet végre felvette a tavasz jellegzetes színeit és illatait, kellemes meleg szellő süvített be odakintről a terembe, ezzel megtáncoltatva a nyitott ablak előtt lengedező függöny fodrait és befújva néhányat a kint kavargó cseresznyevirág szirmai közül. 

A fehér, lenge anyag Ayame arcába libbent, ami igencsak megzavarta őt annak a könyvnek az olvasásában, amivel gondolatait igyekezett elterelni arról a bosszantó képről, amit ma küldtek neki üzenetben, névtelenül. Még mindig nem tudta elfogadni a látottakat és a betűk olvasgatása mellett azon gondolkozott, mit fog mondani, ha nemsokára találkozik Kenjivel. 

Miyoko megtámasztotta a fejét a padján, és az osztálytársnője felé vetette a tekintetét, aki tudomást sem vett arról, hogy bámulják. Már biztosan megszokta, hiszen nem nagyon kedvelték az iskolában. Nagyon magánakvaló lány volt, alig voltak barátai és, amikor a szépsége miatt összejött alig 2 hónapja Ashizawa Keijivel, a baseballásszal, a gimi összes női tagja irigységében Ayame halálát kívánta, pedig mindenki jól tudta, hogy aki Keijivel kezd, az aligha nem bánná meg a tettét 1 hónapon belül. Neki mégis sikerült már ilyen „hosszú ideig” a fiú mellett maradnia. 

- Aligha tudlak így megvárni, Ryuichi. – motyogta magának az orra alatt Miyoko, majd felállt a padja mögül és vállára vette az iskolatáskáját és elindult kifelé a teremből, egyedül hagyva Ayamet, aki immáron egymaga ült tovább a kihalt osztályteremben. 

A lány végül elhagyta az iskola épületét és megindult a főkapu felé, miközben az udvarra telepített cseresznyefák virágzásában gyönyörködött. Kevés olyan dolog volt, amit szeretett az iskolában, de az évkezdés mindig elkápráztatta a maga sajátos szépségével. 

- Miyo! – kiáltott utána egy fiú, aki épp akkor rontott ki az intézményből és úgy rohant a barátnője után, mintha most tehetné meg ezt utoljára. – Várj meg! 

A lány csak unott arccal visszafordult a fiú felé és kivette a füléből a kis hangszórókat. Ryuichinek szerencséje volt, hogy meghallotta őt a zenén keresztül is. 

A fiú odarohant Miyokohoz, akit barátnője lévén csak Miyonak becézett és a térdére támaszkodva próbálta magát minél hamarabb kifújni, hogy a lihegése abbamaradjon és utána képes legyen egy szuszra elmondani a magyarázatát.

- Késtél, Ryuichi. – mondta neki Miyoko, és lekapcsolta a telefonján játszott zenét, majd elrejtette a készüléket a táskája külső zsebében. 

- Ne haragudj, csak megmutattam a klubban a srácoknak a képeket, amiket csináltunk a szünetben. – mentette ki magát ügyesen, majd egy apró fejmozdulattal félresöpörte fekete hajtincseit a szeméből. 

Harada Ryuichi már évek óta tagja volt az iskolái amerikai focicsapatnak és most, végzős diákként végre maga vehette kezébe az irányítást, mint a klub kapitánya. Nagyon élvezte a feladatait és bármilyen feladatot rá tudtak bízni a többiek, mivel elég talpraesett gyerek volt. 

Amellett, hogy remek sportoló volt, a tanulmányi eredményei is igen kiemelkedőek voltak és Ryuichinek még akkor is a tankönyvei jelentették a legnagyobb támaszt, mikor az édesanyja betegeskedett, majd két évvel ezelőtt a kórházban elhunyt. 

A gyász korszakát azonban hamar felváltotta ismét a boldogság, mikor először találkozott Miyokoval. Pontosan nem is tudták, hogy mióta járnak ők együtt hivatalosan, soha nem is számolták a hónapjaikat, vagy heteiket, de abban mindketten biztosak voltak, hogy kettejük kapcsolata azon a nyári fesztiválon változott meg, mikor először váltottak csókot egymással, csak úgy spontán. Sohasem mondták ki, hogy együtt járnak, mivel nem is volt rá szükség. 

- Örülök, hogy tetszett nekik. – mondta Miyoko megenyhülve. – Azokat a képeket is megmutattad, amiken mindketten rajta vagyunk?

- Nem. – felelte a fiú elnevetve magát. – Tudtam, hogyha megteszem, akkor leszidsz, mert még mindig nem gondolod magad fotogénnek, de szerintem fel kéne hagynod ezzel a szöveggel. Egyáltalán nem igaz. – bíztatta barátnőjét Ryuichi, majd megfogta a kezét és összefűzte az ujjaikat, másik kezével pedig a táskájába nyúlt, amiből egy barna, A4-es nagyságú borítékot húzott elő és a lánynak nyújtotta. – Tessék! Azt hiszem, pont azt az 5 képet sikerült kinyomtatnom neked, amik annyira tetszettek. A közös fotóinkat csak te láthatod. 

- Köszönöm. – mosolygott rá Miyoko boldogan, mikor elfogadta az ajándékot, majd a táskájába csúsztatta azt a tankönyvei közé. 

Ryuichi kiváló fotós volt és hiába űzte ezt csak hobbiból, a képei már magazinokban is megjelentek, tavaly pedig sikerült egy versenyen is részt vennie, amin negyedik helyezést ért el. Az egyetlen baja ezzel a dologgal Miyokonak az volt, hogy barátja rendszeresen szerette volna őt modellnek állítani, amire a lány nem akart sehogyan sem belemenni. 

Lassan kiértek a suli udvarról és ahogyan haladtak a járdán, az út mellett és a lehullott cseresznyevirág szirmokon tapostak, megtelepedett kettejük között a kínos csend. Lehet a tegnap este történtek miatt, mikor Ryuichi megpróbálták magasabb szintre emelni a kapcsolatukat, csak hát nem úgy sikerültek a dolgok, ahogyan azt a két fiatal szerette volna. Már elég régóta jártak együtt, Miyoko pedig kezdett azon aggódni, hogy Ryuichi lehet nem is pasiból van. Az ő korában a fiúk tiszta perverzek, persze lehet, hogy csak a hülye haverjaival beszél ilyen dolgokról, de Miyoko furcsállta, hogy eddig nem nagyon próbálkozott. Már kezdte azt hinni, hogy a végén elhagyja az egyik focis csapattársáért, mivel a barátnői beijesztették ezzel. Nem akart hinni ennek, tudta, hogy csak viccelnek, de Ryuichi mostanság egyre gyakrabban aggódott a közelgő meccsei miatt, pedig köztudottan sosem idegeskedik előttük. 

- Apád haragszik még rám? – kérdezte ezzel megtörve a csendet a srác.

- Hát, még nem heverte ki teljesen a dolgot. Ami azt illeti, most nem is szabadna itt lennem, mivel szobafogságot kaptam. Nem örült annak, amit tegnap este látott, pedig kedvel téged.

- Valahogyan gondoltam, hogy ez lesz a vége. – sóhajtott keservesen. – Ideje lenne leszoknom arról, hogy folyton bemászom az ablakodon. Tudtuk, hogy eljön az a nap, amikor rájönnek a szüleid, hogy folyton besurranok hozzád. De a tegnap este egészen más volt. Magával ragadott a pillanat és minden történt magától. A legrosszabbkor nyitott be az apád. Fogadjunk, hogy megérezte, hogy bajban van a szüzességed. Én sem örülnék neki, ha látnám a lányomra mászni az idióta pasiját.

- Sosem mondta, hogy idióta vagy.

- Ezek után tuti azt mondja majd. Fogadjunk, hogy soha többé nem mehetek át hozzátok, vagy, ha mégis, akkor az apád puskával fog várni, aztán mikor távozom, egészen hazáig kísér, nehogy még egyszer bemásszak hozzád. 

- Ne is törődj vele! – intett egyet Miyoko. – Csak túlreagálta. Néha még én sem értem őt. Nem értem, miért félt engem ennyire, ráadásul egy olyan dologtól, amin előbb-utóbb úgyis túlesnék. Nem maradok örökké az ő pici lánya, de ebbe még valahogyan nem törődött bele.

- Ez az apák dolga, ha jól értem.

- Nem hiszem, hogy te egy olyan fiú lennél, akitől mindenáron meg kéne védenie.

- Amúgy megvan a pólóm?

- Igen, itt van nálam a többi cuccoddal együtt. Ne aggódj miattuk.

- Hhh… sosem hittem volna, hogy egy ilyen dolog majd pont velem történik. Előre látom, ahogyan nevetve mesélem az unokáimnak, hogy mikor 18 voltam a nagyanyjuk apja kikergetett engem a házukból és félmeztelenül kellett hazafutnom. – kuncogott.

Ryuichinek amúgy is különleges, jellegzetes nevetése volt. Néha édesen felhorkantott röhögés közben, amitől Miyoko is egyből jókedve támadt.

Hamarosan elérték a céljukat, azt a keskeny kis hidat, amely a város folyója felett ívelt át a vasútállomás felé. A híd kovácsoltvas korlátja előtt álltak kézen fogva, amin már a korábban felakasztott szerelemlakatokat rágni kezdte az idő vasfoga. Mindegyikre aranyos kis üzenet volt ráírva nevekkel és dátumokkal. A többségük nagyon régi volt. Miyoko is elővette az egyenruhája zsebéből a saját kis szerelemlakatjukat, amire azelőtt legalább egy héttel rágravíroztatott egy hatalmas szívet kettejük nevével. Mikor elmondta Ryuichi, hogy mire készül, a fiú egy kicsit húzta a száját, de Miyoko nem vette komolyan, mert tudta, hogy a fiúk ilyenek és az ő barátja amúgy sem volt oda a romantikáért, amit a tegnap este is bizonyított.

Miyoko a korlát elé lépett, hogy felakassza a saját pecsétjüket, mivel túlzottan is komolyan gondolta a kapcsolatát Ryuichivel. Nagyon szerette őt, képes lett volna a hátralévő életét leélni mellette, pedig jól tudta, hogy ezen gondolkodnia még igazán nem érdemes, hiszen csak 18 éves volt, ráadásul Ryuichi az első pasija, akivel eddig az élet összehozta. 

Hátrapillantott a srácra, aki zsebredugott kezekkel szemlélte az eseményeket hátulról. Nem nagyon szeretett volna részese lenni ennek az eseménynek, mivel a maga részéről feleslegesnek gondolta a kapcsolatukat ilyen nyálas módon megpecsételni. Még korainak vélte, hogy egy ilyen dolog felkerüljön egy nyilvános helyre. 

- Mi a baj? – kérdezte tőle Miyoko kissé aggódóan. – Valami gond van?

- Nem, csak… - vakarta meg a tarkóját a srác a szavain gondolkodva. – Biztos vagy te ebben az egészben? – nézett mélyen a lány kakaóbarna szemeibe, hogy ezzel enyhe lelki nyomást gyakoroljon rá. – Úgy értem, ez a lakatosdi olyan végleges dolog. 

- Csak azért mondod ezt, mert a haverjaid a klubban ezt mondták. – ingatta a fejét Miyoko rosszallóan. – Ha nem szeretnéd, akkor nem rakom fel, viszont akkor kár volt vele dolgoznom.

- Dehogyis, én szeretném. – változtatott hirtelen az akaratán Ryuichi, mire barátnője összehúzta a szemeit. – A világért sem szeretném, hogy csak miattam ne tett fel, ha szeretnéd. Felőlem aztán elfér. – rántott egyet széles vállain.

Miyoko megelégelte a párja hirtelen döntésváltakozásait, ezért kivételesen nélküle határozta el, hogy akkor is felteszi azt a lakatot, ha Ryuichi ismét szabadkozni kezd. Egyetlen határozott mozdulattal zárta össze a lakatot, az aprócska, szívecske alakú kulcs pedig kipattant a kulcslyukból és a lány kezébe maradt, aki úgy szorította azt öklébe, mintha össze akarná roppantani. 

Visszafordult Ryuichihez, aki továbbra is csendes, hátsó szemlélőként volt jelen az eseményen, majd odasétált elé és a kezébe nyomta a lakat kulcsát. A fiú kinyitotta tenyerét, majd mikor megpillantotta, mit is tart a kezébe, értetlenül nézett rá barátnőjére, aki anélkül válaszolt, hogy feltette volna neki a kérdést:

- Tessék. Ez a tiéd. – mondta. 

- Mihez kezdjek ezzel?

- Rád bízom. Azt akarom, hogy nálad legyen. Ha bármi történne a kapcsolatunkkal mégis, akkor leveheted, ha gondolod. Bár nem szokás, de úgysem mentél bele egykönnyen.

- Ha rajtam múlna, fel sem kerülne. – mondta durcásan. – Ez olyan…

- Hallani sem akarom. – csitította el. – Ott marad és kész. Nekem tetszik és, ha mégis szakítanánk, és nem akarod, hogy a következő barátnőd esetleg ráakadjon, akkor vedd le. Pont! 

- Rendben van. – felelte és ismét villantott egy mosolyt. – Mehetünk?

- Persze. Még a végén lekésem a vonatot.

~ 2 ~

Hamarosan elérték a vasútállomást, amivel Miyokonak el kellett utaznia Hadanoba, hogy meglátogassa a nagymamáját, akinek aznap volt a születésnapja. A szülei már ott vártak rá a testvéreivel együtt, de neki az iskola miatt csak később kellett odaérnie, a bulit csak este kezdték. Ryuichivel mindketten helyiek voltak, alig laktak néhány utcára az iskolától, ezért minden reggel együtt tudtak menni, ahogyan délután is, de most másképp alakult az életük. 

- Köszönöm, hogy kikísértél. – hálálkodott Miyoko, mikor Ryuichi felé fordult. 

- Ugyan, ez semmiség. – legyintett a fiú. 

A hangszóróban épp akkor mondták be a vonat érkezését, a szerelvény pedig be is gurult az állomásra. Ajtajai hamarosan szétnyíltak és a fáradt munkástömeg felsóhajtva szállt ki a kocsikból, így a peront elöntötték az emberek. A legnagyobb zavargás közepette álltak egymással szemben, Ryuichi pedig megfogta Miyoko kezét, hogy egy kicsit közelebb húzza magához, ajkait pedig kissé szétnyitotta, mintha már felkészült volna a búcsúcsókra, amit a lány is jól tudott. Igaz, ő ilyen zsúfolt, nyilvános helyen sosem szerette a testi érintkezést ezért összerezzent. 

- Elfelejtettem odaadni a cuccaidat. – törte meg a csendet, mikor már a tömeg is kezdett oszlani.

- Semmi baj, majd holnap odaadod. Már nem lenne időnk átpakolni az én táskámba. 

- Igaz. – könyvelte el magában az igazságot és a betonkövek alkotta peronra zavarában, mikor Ryuichi finoman az álla nyúlt és tekintetét a sajátjába vezette. 

A lány jól tudta, hogy eljött a búcsú ideje és elérkezett a csókváltás pillanata, de valamiért most habozott. Lehunyta a szemeit és hagyta, hogy Ryuichi irányítson, lassan lábujjhegyre ereszkedett, amint a fiú egyre közelebb húzta magához felfelé és türelmetlenül várta, hogy ajkaik végre összeérjenek. 

- Aya! Kérlek! – hangzott ekkor hangosan a felkiáltás egy fiatal sráctól, aki nem messze állt tőlük a peronon. – Én nem akartam! 

- Ennél jobb magyarázatod nincs, Kenji? – vonta őt kérdőre Ayame. – Viszlát!

Miyoko olyan hirtelen pillantott oldalra Ryuichivel egyetemben, mikor meghallották a veszekedést, hogy a csókváltás gondolata addigra már messze járt tőlük. Legnagyobb meglepetésükre Ayamet látták épp összeveszni jelenlegi és eddig első barátjával, Ashizawa, akitől idő kérdése volt, mikor telik ki ilyen szakítási kísérlet. Bár úgy tűnt, Ayame volt az, aki kiadta a fiú útját, aki ezek után búsan bámulta a már vonaton ülő lány alakját. 

A kis csengő megszólalt, amely a szerelvény indulását jelezte a felszállni készülő utasoknak, így Miyokonak is mennie kellett, ha nem akart elkésni a családi ünneplésről. Kétségbeesetten pillantott hátra a kocsikra, amiken már mindenki helyet foglalva várta, hogy elinduljon a vonat. 

- Mennem kell. – mondta végszóként szánva Miyoko és megfordulva megpróbált elszakadni barátjától, de Ryuichi még időben a keze után nyúlt és visszatartotta. 

- Várj! – kiáltotta elkenődve. – Meg akartál csókolni, nem?

- De igen. – helyeselt Miyoko is bánatosan és elhúzta a száját. – Indul a vonatom. Nem maradhatok, mert el fog indulni nélkülem. Mennem kell.

- Ígérd meg, hogy holnap a cuccaimmal együtt megadod a tartozást. – mutatott még utoljára Ryuichi egy mosolyt, amit a lány is viszonzott.

- Ígérem! 

Miyoko valahogyan csak el tudott végül szakadni barátjától és épp az utolsó pillanatban sikerült fellépnie a vonatra. A jármű hamarosan elindult, miután az összes ajtaja becsukódott és lassan kigurulva az állomásról, a város vége felé robogott, Miyoko pedig az üvegablakon keresztül nézte végig, amint Ryuichi alakja egyre távolodik.

~ 3 ~

Csak magát kínozta azzal, hogy azt a képet nézegette. Ayame el sem akarta hinni az egészet, amíg a saját szemével nem látta, erre tessék, itt a tárgyi bizonyítéka annak, hogy megcsalja őt a barátja. Tudnia kellett volna, számíthatott volna rá, hiszen már előtte is rengeteg barátnője volt Kenjinek. Akkor sem tudta elfogadni, hogy ekkora szemétláda, ezért elhatározta, hogy elhívja ma találkozni és kérdőre vonja az egész felől, amíg van ideje a vonat indulásáig. Ayame Hadanoból járt át minden reggel iskolába, az út pedig a két település között meglehetősen hosszú volt, ezért az lett volna számára is a legjobb, ha nem kellett beiktatnia a napjába ezt a kellemetlen találkozót.

Természetesen 10 perces késéssel megjelent végre bánata okozója, a bajkeverő és lusta Ashizawa Kenji, a barátja. Vagyis inkább a volt barátja, mivel épp kidobni készült. 

Sötét haját ügyesen a szürke sapkája alá tűrte, fekete bőrdzsekije nem volt összehúzva. Kezeit zsebre vágta, kisfiúsan elmosolyodott, mikor meglátta Ayamet az egyik ramenező előtt ácsorogni, nem messze a vasútállomástól. Mogyoróbarna szemeit be sem mocskolta semmiféle szégyenérzet, úgy hazudott a lány képébe egész végig, mintha mi sem történt volna. 

- Szia. – intett mosolyogva, majd megpróbált csókot lopni Ayametól, de ő eltolta magamtól kissé feltűnően fintorogva. – Mi a baj? – kérdezte meglepetten és az arcára kiülő kétségbeesés bűntudatot ébresztett a lányban. 

- Semmi, csak megfáztam. – mentegetőzött, de Kenji egy szavát se hitte.

- Akkor miért nincs rajtad maszk?

- Otthon felejtettem. Amúgy sem jöttem volna suliba, de nem akartam lemaradni már rögtön az év elején.

- Maximalista vagy. – nevetett fel, majd a karjai közé próbálta szorítani a lányt. – Mi volt olyan fontos, hogy idehívtál?

- Csak látni akartalak.

- Szóval hiányoztam? – mosolyodott el sejtelmesen, mire játékosan oldalba bökte őt Ayame, ajkain hamis mosollyal.

- Nem mondanám. – változott komolyra a lány hangja.

- Mi a baj Aya-chan? 

Kenji kissé eltávolodott tőle és kíváncsian kezdte vizslatni az előtte álló lányt, akinek arca szomorú volt. A srác kezeit ijedten Ayame vállára tette, majd mélyen nézett a szemeibe. Úgy tűnt, tényleg aggódik és a lány kezdte elveszíteni az eddigi haragot, amit a kép láttán érzett, de nem inoghatott meg. Egy másik csajjal csókolózott, mennie kell. Nincs mese! Határozottnak kellett maradnia.

- Semmi, csak valamit nem értek ebben az egészben.

- Miben? Nem tudlak követni.

- A kapcsolatunkban, benned és bennem. Nem vagyok elég jó neked?

- Már hogyne lennél elég jó! – kiáltott fel egy savanyú nevetéssel Kenji. – Hogy jut ilyesmi az eszedbe?

- Akkor miért csaltál meg?

- Tessék?

Ayame nem bírta tovább, hogy barátja így játssza a hülyét, ezért feloldotta a telefonját és a képébe nyomta azzal a képpel, amin ő van rajta és az a lány, ahogyan épp egymást falják.

- Ó… - hagyta el csalódottan az ajkait, mire Ayame dühbe gurult.

- Ó? Csak ennyi? Hogy mondhatod ezt azok után, hogy még volt képed megjátszani, mintha minden rendben lenne!

Ayame teljesen kiakadt, legszívesebben lekevert volna Kenjinek egy taslit, de az nem az ő stílusa volt, ezért inkább csak elrohant előle a vasútállomás felé. 

- Aya! Várj! Meg tudom magyarázni! – kiáltotta utána Kenji, de a lány nem törődött vele.

Sírni kezdett. Nehéz volt úgy tartani az irányt, hogy közben a könnyeit kellett törölgetnie, ráadásul mindenki megbámulta és ez nagyon zavarta. Viszonylag hamar elérte az állomást és a következő járat épp akkor gurult be a peron mellé. Előkotorta a táskájából a bérletét, de közben folyamatosan hátra pillantgatott. A szíve mélyén remélte, hogy utána jön Kenji és a legnagyobb meglepetésére valóban felbukkant a fiú a lépcső végénél. Körülnézett és mikor meglátta barátnőjét, felé rohant szlalomozva az éppen leszálló, munkás emberek között. 

- Aya, kérlek! Nem én akartam. – mentegetőzött.

- Ennél jobb magyarázat nem jut az eszedbe? Láttam, amit láttam. Végeztem veled!

- De mondom, hogy nem én akartam azt a csókot. Az a csaj mászott rám, én meg…

- Viszlát Kenji!

Faképnél hagyta a fiút, aki még utoljára utána kiabálta, hogy: Akkor ennyi? Végeztünk? Furcsa módon némi keserűséget érzett a srác hangjában, mintha tényleg nem ő tehetett volna róla, de tudta, hogy mellette nem maradhat örökké, mert már így is elhallotta néha fél füllel a lányok pletykálgatását és most az egyszer be is igazolódott, hogy Kenji egy nőcsábász, aki nem bír kitartani egy csaj mellett. Szíven ütötte ugyan, nem így tervezett szakítani és nem is érezte igazán végét a dolognak. Remélte, hogy helyre tudják hozni, de időre volt szüksége, ezért elhatározta, ha mást nem, ráijeszt most, és ma nem beszél vele többet, holnap pedig… majd talán ismét megpróbálja. 

- Akkor holnap. – nyugtatgatta magát már a vonaton állva.

Az ablakon keresztül látta, ahogyan Kenji szomorúan elhagyja az állomást. Nem inoghatott meg, különben a fiú sosem venné őt komolyan – legalábbis ezt gondolta.

A vonat elhagyta a pályaudvart és kigurult a városon túlra. Ayame alig várta, hogy hazaérjen és lepihenjen egy kicsit a hosszú nap után, amit ma nagy nehezen átvészelt. Még egyszer megtörölte a szemeit, nehogy bárki is meglássa, hogy sírt, nyilvános helyen az ilyen elég kellemetlen tud lenni. Nem akart tovább bőgni Kenji miatt, mostanság olyan érzékeny volt úgy is és ez zavarta. Elég volt az önsajnálatból! Ideje lesz változtatnia a hozzáállásán és erőt venni magán, elvégre ezek csak hétköznapi gondok, amiket mindenki megél. Akadnak ennél sokkal, de sokkal rosszabb helyzetek is, amit ő elképzelni sem tudott.

~ 4 ~

A vonat, amely Kanagawa perfektúrán belül közlekedett, most végre ismét megtette ugyanazt az utat, amit szinte minden nap, másodpercre pontosan megtesz. Ez sem tűnt különb útnak a többitől és, ahogyan távolodott Yokohama városától, úgy vált a táj egyre élénkebbé és zöldebbé a vasúti sínek körül. 

Ayame leült az egyik ajtó mellé és halkan sírt. A vagonban alig voltak néhányan, szinte mindenki leszállt a yokohamai állomáson, így hely akadt bőven, de Miyoko mégsem ült le sehová. Csak a korlátnak támaszkodva és a táskáját szorongatva merengett az elmulasztott csókján, miközben messziről Ayame könnyes és kipirult arcát tanulmányozta. 

Sosem volt jóban a lánnyal, akárcsak a többieknek, neki is megvolt a saját klikkje a suliban és az ő barátnői nem kívántak egy olyan diákot sem maguk közé, mint Ayame. Igaz, nem is ismerték a lányt, de mivel már az első éven nem akart senkivel sem beszélni és nem kezdte el saját maga kiépíteni a kapcsolatait, mindenki eltávolodott tőle, ahogyan ő az emberektől. Egyedül Kenjit engedte magához közel, de azt is ki tudja miért. Senki sem ismerte a történetüket, fogalmuk sem volt róla, hogyan jöttek össze, vagy miként találkoztak. Egyik reggel csak kézenfogva érkeztek iskolába, és onnantól kezdve mindenki tudta, hogy több van köztük szimpla barátságnál.

A kanagawai szerelvény közeledett Hadanohoz és a cseresznyevirágok szirmait felkavarta a vaskerekes jármú menetszele, amint robogott a város felé. 

Félúton történt valami nyugtalanító, amire egyik utas sem számított. A vonat fülkéje megingott és a kocsi rázkódni kezdett, ami azelőtt sohasem történt. Mindenki megijedt Ayamet és Miyokot is beleértve, az emberek kissé rémülten néztek össze, némelyikük az ablakon át kémlelte, hogy mi történhetett, de nem látott mást, csak az érintetlen természetet és a napnyugtát, ami narancsos fénnyel ölelte körül a szerelvényt és az üvegen beszűrődve szivárványt festett a padlóra. 

A vonat persze szüntelenül haladt tovább, de Miyoko úgy érezte, mintha egyre csak gyorsítana és a lábai alól a talaj majdnem kiszaladna. Megkapaszkodott hát a mási kezével is az egyik fogódzkodóban és próbált talpon maradni, amíg ez a furcsa szakasz véget nem ér, de hamarosan kialudtak a kijelzők. Ismét csak gyorsítottak és gyorsítottak, pedig már lassan a következő megállót kellett volna látniuk ilyen tempó mellett. Egy újabbat rázkódott a vonat, a következő pillanatban pedig már az utolsó sikolyát hallatta mindenki, mielőtt kisiklott volna a vonat, aztán Miyoko előtt összeomlott a világ és sötétbe borult minden.